Emlékezve...

Egy év után visszaemlékeztem arra a napra, amikor Máté megszületett. Most este van, ülök a szobában, és arra gondoltam, hogy egy évvel ezelőtt a reanimálón feküdtem, majdnem fél holtan, a csaászármetszés után, ami szörnyű volt, Máté meg a neonatológián, inkubátorban, persze, csak három nap múlva láthattam. Nem is lehetett velem, s még sokáig csak látogatva láthattam egy keveset. Már első nap, amikor délben negyed tizenkettőkor megszületett, várta, hogy mikor fogják az első kisebb műtétet elvégezni, amire végül is csak délután öt órakor került sor. Aztán kezdte kapni a Prostaglandin nevű gyógyszert, ami azért kellett, hogy nyitva tartsa a két kamra közötti járatot, hogy keveredjen a vér. Ettől a gyógyszertől felpuffadt, feldagadt, láza is lett - szerencsére egy kevés - bár az elején azért drukkoltunk, hogy ne legyenek nagyon rosszak a mellékhatások. A doktornő először nem biztatott nagyon, mert azt mondta, hogy sajnos jelentkeztek a mellékhatások, és hogy ha így marad, ezt sokat nem fogja bírni : s akkor éppen arról volt szó, hogy az orvos elmegy három hétre szabadságra, s azt meg kell várjuk, csak azután fogják megműteni, s azt már nem fogja kibírni.
Aztán én próbáltam mindenfele kilincselni, intézkedni, de nem sok sikerrel. Viszont Máté derekasan viselte a gyógyszeres kezelést, és szerencsére a szíve is jól viselkedett, mert aztán tudták csökkenteni ennek a gyógyszernek az adagját - két rendben is -, így aztán elég jól kezdett lenni. Már úgy beszéltek róla, mint egy kis bajnokról, ki is került az inkubátorból, ki még a kritikus állapotban lévő babák kórterméből is. Aztán már én etethettem cumisüvegből, és nem orrszondán kapta az ételt, ahogy addig.  Ezek már jobb idők voltak, bár akkor én azért kezdtem el aggódni, hogy nincs inkubátorban, akkor nem élvez akkora védelmet, és nehogy összeszedjen valami fertőzést, ami sajnos elég sok babával megtörtént, mondták az orvosok is, hogy nincs mit tenni, sajnos nagy a fertőzés veszély, mert a sok gyógyszerre és fertőtlenítőre már immúnisak a bacik meg a vírusok. De Máté itt is derekasan helyt állt és mire végre szó lett a műtétekről és végre az orvos is visszajött szabadságról, arra Máté volt az egyetlen baba, aki a legjobb állapotban és épp ezért a műtétre leginkább felkészült volt.
A műtét ezért nagyon hamar ki lett tűzve, szerdán szólt a doktornő, hogy pénteken lesz  a nagy nap.
Péntek volt Máténak az újjászületésének a napja. Addigi élete olyan volt, amilyen, de hosszú távon lehetetlen lett volna, ezért is volt neki az az augusztus 18.-i nap a második születésnapja.
A műtét reggel 9 órától délután 5-ig tartott, de csak 6-kor tolták ki a műtőből és nekem is csak akkor szóltak, mert addig egy órán keresztül nagyon vérzett és nem tudták, hogy mi lesz vele. Készenlétben várakoztak, hogy ha kell, ismét nekifogjanak műteni, ezúttal azért, hogy megkeressék, hogy honnan vérzik. Nagyon hosszú volt az a nap, életem egyik leghosszabb napja volt.
Azután a lábadozás napjai a reanimálón neki is nehezek voltak. Első nap még a mellkasa sem volt visszavarrva, intubálva volt, lélegeztetve és minden szörnyűség. Először 13 gyógyszerrel indított, ami aztán lecsökkent vagy 5-6-ra, amikor is aztán átkerülhettünk a gyermek-szívosztályra.
Az ott töltött napok voltak talán a legédesebbek és egyben a legrosszabbak is. Ott már teljesen más világ volt, őszies volt már az idő is, csak ketten voltunk a kórteremen, már társaság sem volt, az egy kicsit nehéz volt. Alig tudtam elmozdulni mellőle. Máté viszont nagyon jól tűrt mindent, minta baba volt, mondhatni. Három óránként kapta a tápszert, mert egy - utólag kiderült, hogy csekélyke - komplikáció miatt hat hétre abba kellett hagyjam a szoptatást. Egy speciális diétás tápszeren élt, és elég jól viselte azt is. Én meg kitartóan fejtem, három óránként, éjjel és nappal, hogy el ne apadjon a tejem. És megérte. Igen, nagyon is, mert hat hát  után, mikor kontrollba mentünk vissza, már szopizhatott, és úgy csinálta, mintha mindig is ezt csinálta volna, pedig életében először csak akkor szopott. Már majdnem három hónapos volt így, amikor októberben megtanult szopizni, és mindezt semmi gond nélkül, könnyedén. Hála érte az Úrnak. Azóta eltelt egy év, már kimaradt a szopi, most már átváltottunk a tejcsire és közben persze mindent megeszik és - főleg - mindent szeret. Fél éves korában vittük újabb kontrollra, akkor nagyon meg volt elégedve a doktornő az eredményeivel és az állapotával. Most ismét drukkolunk, mert hamarosan hat hónapos vizsgálatra kell vigyük, reméljük, most is jó eredményekkel térünk haza.

Isten éltessen kicsi fiam, sokáig.