Visszatekintő

       Az idén egyszer voltunk sízni, mert legalább Hargita fürdőre el kell menni, hogy lehessen egyet ereszkedni. (de mondjuk azért is, mert ott vannak rendes sípályák és hó is rajta, ami az idén nem utolsó szempont volt). Hát egyszer sikerült elmenni sízni, s akkor is úgy, hogy pereputtyostól (értsd alatta Dorottyát és Julcsit, akiknek nincs még síjük), s apa nem tudott sízni, csak mi ketten Mártonnal, ők hármasban próbáltak szánkózni, menedékházban ültek, hűsítőztek, nekünk integettek. Elég jól kibírták, na de csak délig tudtunk maradni.

       Aztán ez épp az iskola utolsó napján történt, hogy Márton lebetegedett, amikor épp kezdőtött a vakáció. Szerencsére a vásárhelyi mama bevállalta a beteg gyermeket, s elküldtük Vásárhelyre egyet Julcsival együtt, hogy egy kicsit vakációzzanak úgy igaziból, a nagyiéknál.

Jól is telt nekik.

Most ismét sulizunk, Márton hála Istennek örömmel megy iskolába, a héten volt hangszerbemutató, s még lesz, ugyanis hamarosan el kell döntsék, hogy milyen hangszert fognak választani. Márton már tudja, bár még most csak a vonósokat mutatták be, jövő héten mutatják be a fuvósokat is. Márton trombitás szeretne lenni. Reméljük, összejön. Persze, egyszer furulyával kell ahhoz kezdje.

      Én itthon fuvolázok, egyre jobban kezdett menni, olyan jó szórakozás, közben már kezdtem nézegetni a tanári posztokat, mert feltették a netre. Persze, semmi jóval nem kecsegtetnek, az is lehet, hogy még teljes katedrám se lesz őszire. Meglátjuk majd. Egyelőre tanulgatok.

      Csaba aktivál, mint mindig. Folyton valamit csinál, szervez, rendez. Most a nagy újdonság a kórus. Sikerült egy jó pár embert összeverbuválni, s így lett egy kórus. Aztán most próbálnak/próbálunk (amikor én is el tudok menni próbára),  hogy hátha a kórus találkozóra el tudnánk menni. (illetve el kell menni, mese nincs).

Pillanatképek a kertből és annak gyümölcseiről

Gyergyóban

 Pokrócon játszott Julcsi, miközben a háttérben apa épp kivágja az egyik meggyfát Zoli tatával és dédi tatával.

A szürke

Hála Istennek, valahogy sikerült vennünk egy jócska autót. Nagyon szép, guszta, nagyon szeretjük. Adjon a Jó Isten szerencsét hozzá és mindig legyen velünk útjainkon.

Koma és kománé

Új ház látni és baba nézőbe jüttek komáink. Nagyon jó vidám estét töltöttünk együtt és a pizza is nagyszerűen sikerült.

 Az ajándék Julcsinak...

Vidám együttlét

Csicsói vendégszeretet...

A főnökünk,  jótevőnk és jóakarónk, a papbácsi elhívott egyet vacsorázni megünnepelni azt, hogy magyar állampolgár (is) lett. Rákosra mentünk, egy igazán rusztikus panzióban, ahol nagyon finoman is főznek.
Nagyon jó hangulatban telt a vacsora, nem voltak sokan a panzióban és az étteremben, ezért jó nyugis volt, ugyanakkor nem volt cigifüst, aminek én külön örültem, illetve a kaja is nagyon bőséges volt és finom.

 Egy kis bemelegítő - koccintgatás

 Itt az én kedves férjecském a szép pocikámat akarta lefotózni, hogy Julcsi is legyen megörökítve ilyen indirekt módon is.

Íme a bőségtál...

Mindenkinek jó étvágyat...

Egy inycsiklandó étel...

Nagyon -nagyon szeretjük a pizzát. Akár pizzázókból is, de a házit sem vetjük meg. Sőt...amióta meg van a villany lerem, azóta mennyei pizzákat tudok otthon gyártani. Persze, egy-kettőt elszúrtam addig, amig kitapasztaltam, hogy milyen hőfokon, s mennyi időt kell süssem, hgoy igazán finom legyen, de aztán egyszer csak megtaláltam egy kis leírást a pizzás könyvemben, ami direkt azt irta le fontos tudnivalóként, hogy a villanylereken hogyan is lesz a pizza olyan, nintha épp a kemencében sütnénk. S azóta valóban mennyei pizzákat szoktam sütni.

U.I. itt legalább Julcsi is meg van örökítve a pocakban...

Egy vasárnapi délután

Múlt vasárnap a férjem el kellett menjen Zetelakára, elvinni valakinek valamit. S mi is úgy döntöttünk, hogy vele megyünk, egy vasárnap délutáni kocsikázásra. Az idő szép volt.
Az útat nem a mi autónkkal tettük meg, Csaba kölcsönkérte a papbácsi kis Poloját. Persze, máris nyugtalanabbul ültem mellette, mert mindig úgy éreztem, hogy igen gyorsan megyünk. Én mindig is mondtam, hogy a Dacia azért jó autó, mert az ember, ha akar, sem tud gyorsan mennei vele. 90-100-nál már érezzük, hogy esnek le az ajtók, zörög minden, bőg a motor, s akkor tovább nem is forszirozza Csaba, s ez olyan megnyugtató. Általában a mi sebességünk a 70-80-as, s az olyan okés.
A Polo-ban már nem igy volt ez. Hiszen ott alig ér hozzá az ember lába a gázpedálhoz, s máris 120-nál jár az óra, s én csak arra leszek figyelmesebb, hogy irtó gyorsan szaladnak mellettünk a fák, meg minden. S ezt már nem szeretem.
Ezért is rettegek, ha majd lesz egy jobbacska külföldi autónk, folyamatosan ezen fogunk veszekedni, mikor utazunk, hogy most épp hánnyal száguldozunk, s hogy lassits, meg ilyenek.  Főleg, hogy amióta Márton megszületett, azóta valamiért nem birom az autózást. Elől még igen, valamennyire, de hátul már nem igazán.
S nem mindegy, hogy ha jön egy kanyar, akkor 70-ről kell-e lelassítani egy kicsit, vagy épp 110-ről, mert a fékezéstől mindig úgy érzem, hogy felfordul a gyomrom, utána meg ismét "adjál neki", gáz, s ezek a nagy kaliberű mozgások nem valami jók.

Zetelakáról csak annyit, hogy alig ismertünk rá a helyre, annyira le van apadva a vize. Valamikor jártunk ott még megboldogult leány s legény korunkban sátorozni, de alig tűnt ismerősnek a hely. Azonkívül amikor kiszálltunk a jó meleg Polo-ból, olyan rettenetesen hideg volt ott, hogy azt hittem, ez az Északi Sark. Nem is tudom, hogy miért. Azt tudom, hogy nyáron is a Zetelaki tavat az egyik leghidegebb tónak mondják nálunk fele, de hogy a levegő körülötte is a leghidegebb legyen, az már fura.
Mikor hazaértünk, és ismét kiszálltunk az autóból, mintha meleg lett volna. Alig lehetett észrevenni a különbséget. Ott viszont majd odafagytunk. Ez a képeken is jól látszik. Nem volt kedvünk sétálni sem a tóparton.

S még egy érdekes dolog. Zetelakán egyes idős emberek nem ismerik azt a szót, hogy TÓ. :-)

Hihetetlenül kicsi a vizszint

Most hogyan néz ki a házunk...

Az az érdekes, hogy ennek a háznak lassan minden zeg-zuga a kedvencemmmé vált...Mindig egy-egy újabb szobába leszek szerelmes...
Először a fürdő volt a kedvencem, aztán a konyha lett, ahogy elkészült - félig legalábbis - a konyhabútor, aztán a gyerekszoba volt sokáig a kedvencem, most viszont a napokban elkészült a háló is nagyjából, s most már az az újabb kedvenc. Egyedül a nappali az, ami szerintem soha nem lesz a kedvencem, bár ott is nagyon sokat dolgozom azon, hogy egyre otthonosabb, édesebb, kényelmesebb legyen. Bár úgy érzem, hogy az ernyei nappalinkat soha nem fogja utolérni azokkal a nagy ablakaival, és azzal a sok napfénnyel, ami azokon beáradt ott a nappaliba.
Az előszoba viszont hasznosnak bizonyul és abból még akarunk valami szépet kihozni, ha sikerül, mert ott valüban sok ablak van, ha nem is érnek a földig és besüt rajtuk majdnem egész nap a nap.

Íme képekben mindez:
A fürdő: az első szerelem...

Aztán jött a konyha:

A konyhaszekrény egyelőre ilyen látvány-vitrin ajtók nélkül

A konyhaasztal dísze - levelekből rózsacsokor

A kamránk

A konyhaablak dísze

Majd jött a gyerekszoba:

A nappalli (ami egy nagy bálterem, kevés fénnyel), bár ez a képeken nem látszik a blicc miatt...

Őszi dekoráció a komódon

Az udvaron is rengeteget javítottunk...főleg a rengeteg tonnányi szemetet hordattuk/hordtuk el, tisztogattunk, a fásszínt alakítgattuk, újra fedettük, lebetonoztattuk az alját, ajtókat csináltuk meg, kitakarítottuk az istálló részt is, ahol fél méterm magasan, megtaposva - és ez nem túlzás - állt a trágyával elkevert széna. Két napig hányta és takarította ki két ember!!!!!

Kazánház lett építve a ház oldalához, így az az áldatlan helyzet, hogy a kazán a pincében van, és oda kell lehordani a fát, megszűnt.

A kinti képek elmaradnak majd a következő alkalomra...