Odoba...

vagyis óvoda. Így mondja a fiam. Elkezdtük az óvodát. Szereti is Márton, csak az elején volt egy kis sírás, aztán később már nem volt nagyon vész. A múlt héten voltunk betegek, a szája tele lett aftával, aztán szegény olyan sokat sírt, nyavalygott, mi meg csak mérgelődtünk, hogy mi lett ezzel a gyermekkel, miért lett ilyen nyávogós, nyafogós, miért viselkedik így, hol van a mi régi Mártonunk. Aztán visszajött a régi Mártonunk, ahogy elkezdtem adni neki a Flagyl-t, a gyógyszert.
Azt mondják az óvodában, hogy Márton mintagyerek, mindenki oda s vissza van tőle. .Persze ennek örülünk, de azért nem bízzuk el magunkat.
Beszélgetni már nagyon jól tud, és olyan édesen rakja a mondatokat. Néha olyan vicces tud lenni.
Az óvodában meg felszedi a mondókákat, énekeket, aztán itthon, mikor olyan kedvében van, akkor mondogatja/mondogatjuk. Nagyon édes. És már tudja elég sok csoporttársának a nevét is, le is szokta őket rajzolni, egy nagy kör közepébe, az "óónénivel" együtt.
Délután meg olyan hűségesen várjuk ketten a  maxit, néha még sétálunk egy megállónyit, mikor tudom, hogy többet kell várjunk, hogy nehogy megúnja nagyon, és nyűgölni kezdjen. (Ezt az utazásos-hurcolkodós felét, amúgy nagyon nem szeretem).
Na de nem panaszkodunk, minden egyelőre rendben van.